Az ünnepi liturgia végén a főpásztor elvégezte a lucernárium szertartását: a feltámadt Jézust jelképező húsvéti gyertya előtt emlékeztek a hívek a halottakra. A bíboros emlékeztetett arra, hogy Mindenszentek napján azokra emlékezünk, akik már eljutottak az örök boldogságba. 

A szenteknek valójában nincs szükségük arra, hogy mi ünnepeljük őket – nekünk van szükségünk rájuk. Hallják imáinkat, közbenjárnak értünk, és valamilyen módon érzékelik szeretetünket. A főpásztor kiemelte továbbá: az ünnep azonban a földön élőknek ad erőt. Azért fontos számunkra, mert a szentek boldogsága átsugárzik ránk, és bennük Krisztus arcát, igazságát, szeretetét és bölcsességét csodáljuk. Ők életükben Krisztust tükrözték vissza, ezért a szentekben nem csupán az embert, hanem Krisztust magát látjuk.

A bíboros személyes példákkal is megvilágította ezt: felidézte kiváló gyóntatók, mint Vianney Szent János vagy Futó Károly atya alakját, akikhez hosszú sorokban érkeztek az emberek, mert rajtuk keresztül megtapasztalták Isten irgalmas szeretetét. Erdő Péter megemlékezett egy II. János Pál pápával való személyes találkozásáról is, amely mély, életre szóló élményt jelentett számára. A szent pápa már azelőtt rátapintott a fel sem tett kérdése lényegére, hogy megszólalhatott volna, és olyan távlatot adott neki, ami évekre megnyugvást és bizalmat hozott. Az emberek azért fordultak felé, mert érezték, rajta keresztül Krisztus szólt hozzájuk.

A bíboros végül egy megható, személyes emlékkel zárta gondolatait: amikor papként hazatért édesanyjához, már a lépcsőházban érezte az anyai szeretet jelenlétét. Ez a szeretet előképe annak az örömnek, amit a szentek társaságában tapasztalhatunk meg. Ezért, amikor valaki eltávozik közülünk, azért imádkozunk, hogy eljusson a szentek közösségébe.